Aczél András sikeres beugrása

Kiváló színművészeknél gyakori, hogy bizonyos rutin megszerzése után rendezőként jelenik meg a nevük a színlapon. Ritkább a fordított eset, amikor nem a betyárból lesz pandúr, ezt Aczél András, a Magyar Állami Operaház 56 éves rendezője élte meg: A víg özvegy győri társrendezője két esetben is helyettesítette a hangszalag-gyulladással bajlódó Csankó Zoltánt. Saját bevallása szerint az első előadásban helyt állt, a másodikat pedig már élvezettel játszotta végig…

- Ilyen egyszerű a képlet: magad uram, ha nincs kettőzve minden szerep? – kérdeztük a Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett Aczél Andrást, aki egyébként a közelmúltban pályázott az Operaház főigazgatói tisztségére is.

- Kezdjük a kályhánál, hathetes próbafolyamat végén került közönség elé a győri színházban Lehár Ferenc operettje,  A víg özvegy. Szinetár Miklóssal , Tanár úrral való közös munkánk eléggé régi keletű, tapasztalatokkal teli. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennyire bízik bennem, teljes nyugalommal teszi a kezembe alkotásai sorsát, a betanítástól egészen bizonyos jelenetek akár jelentős átrendezéséig. Természetesen mindezt az ő koncepciója és eredeti értelmezése alapján teszem. Ő maga a próbafolyamat elején ismerteti az elképzeléseit, segít a művészeknek önmagukat elhelyezni a műben, jelenlétével hatalmas lökést adva a folytatáshoz, majd a finisben tér vissza, elvégezni a finomhangolást. Egyébként hosszú története van annak, amíg A víg özvegy jelenlegi formájában a győri közönség elé került…

- Kérem, avassa be a győri színházbarátokat is a kulisszatitokba!

- Huszonhét éve dolgozta át Kállai István és Szinetár Miklós a szövegkönyvet, kifejezetten Oszvald Marikára „kihegyezve” a művet. Az elképzelés bevált, közel húsz évig szerepelt az Operettszínház műsorán, a világ számos helyén, Japántól Németországon át Olaszországig aratott elsöprő sikert, és amikor végül levették a színről, az előadás új életre kelt, az Operettszínházzal cserepartneri kapcsolatban levő szentpétervári Zenés Komédia Színháza társulatának tanítottuk be. Ott megtekintette Kazahsztán kulturális minisztere, és annyira megtetszett neki, hogy utasította a Kazah Nemzeti Operaházat – operett színjátszás nem lévén Almatiban – Szinetár Miklós felkérésére és a darab bemutatására. Olyan operaénekeseket kellett felkészítenünk a prózát és koreográfiákat is megkövetelő szerepekre, akik a műfajt még hírből sem nagyon ismerték! Nem mindennapi feladatnak bizonyult, de győztünk, a darabot a mai napig játsszák. Ezek után kaptuk a felkérést a veszprémi, majd a szolnoki bemutatóra a győrit megelőzően, és e színházakban már prózai színészekben is gondolkodhattunk. És a mű hirtelen átalakult! Jóval nagyobb szerepet kapott a dráma, a szövevényes történet és a figurák sokszínű karaktere. De más egyéniségű művészek alkotják a szolnoki, és mások a győri társulatot. Az operett az „itt és most” műfaja, elbírja a személyekre szabott átalakítást. Új jelenetek, új szövegek, új karakterek születtek, de az utánozhatatlan szinetári szellemiség maradt.

- És hogyan illeszkedett ebbe a társrendező, mint énekes?

- Azt tudni kell, hogy belecsöppentünk a győri színház újra nyitásába, párhuzamosan öt darab munkáit és művészeit kellett egyeztetni, ezért többször helyettesítettem őket a próbákon. Van némi zenei előképzettségem, énekszakon végeztem, karvezetői és énektanári diplomával rendelkezem, hegedűn és brácsán játszottam, még a Színművészetire is jártam operett-musical szakra, amíg ki nem rostáltak azzal az indokkal, hogy nincs szerepköröm a műfajban. Csankó Zoli már előző este sem volt teljesen jól, én meg viccből azzal köszöntem el, hogy ne aggódjanak, még Hanna szerepét is tudom. Arra nem számítottam, hogy komolyan is veszik… Zoli betegségének híre másnap délelőtt már az Erkel Színházban ért, a beugrásra pedig klasszikus színpadi megszállottként azonnal igent mondtam, hiszen olyan nincs, hogy egy előadás elmaradjon, ha van más megoldás! Elfeledkeztem arról, hogy délután három óra a kezdési időpont, a dallam ugyan ott van a fülemben, de a szöveget már nincs időm átnézni: megérkezés után azonnal jelmez, mikroportos beállás, kezdés. A kollégák fantasztikusan segítettek, bíztattak, és azt hiszem, végül nem tettem tönkre sem a művészek, sem a közönség délutánját…

- De ezzel még nem ért véget győri énekesi karrierje!

- Nagyon bíztam abban, hogy két nap múlva már nem lesz rám szükség, de aztán kiderült, hogy délután kettőkor újra indulhatok az Operából Győrbe, az ötórai előadásra. Ekkorra már volt egy szövegkönyv-kivonatom, felkészültebben estem be az előadásra, és saját magam is meglepődtem, hogy már kezdem a szó szoros értelmében játszani a szerepet. A legnagyobb dicséretet egy nézőtől kaptam, feleségem mesélte, hogy a mögötte ülő néni megjegyezte a szomszédjának: „Hát ez nem is rendező, hanem színész”. Azért a sikeres beugrás nem tett elbizakodottá, annak örültem leginkább, hogy nem kellet elhagyni az előadást, és remélem, hogy a továbbiakban már marad az eredeti szereposztás, én pedig visszatérhetek a hivatásomhoz. Titokban úgyis jövök, hogy megnézzem őket néha…

- Az viszont nem titok, hogy Aczél András a Magyar Állami Operaház főigazgatói tisztségét megpályázó tizenegy zeneművész egyike. Mit remél a jövőtől?

- Állandó, magas művészi színvonalat, felelősségtudatot, kiszámíthatóságot és becsületet a vezetők részéről, megbecsülést és létbiztonságot a társulat minden tagjának. Büszke vagyok arra, hogy eljutottam a meghallgatásig, és a bizottság értékelte a pályázatomban kifejtetteket. Tizenkét évig segítettem Ókovács Szilveszter főigazgató munkáját, most sem az ő pozíciójára pályáztam, hanem kritikai megállapításokkal élve, az anomáliák megszüntetésének szándékával a magyar operakultúrát szolgáló álláshely betöltésére. Azt remélem, hogy mivel több egymástól független pályázó is jól ismeri a másikat, sőt, tudnak és akarnak együtt dolgozni, a döntésre hivatottak megtalálják a jövőt az eddigi alapokra építő kompromisszumos megoldást.

^{Mohay Gábor}